Freeride, big mountain, backcountry – egyre népszerűbbek a snowboardozás porhavas ágazatai, amit jól jelez, hogy üzletünkben is egyre több vásárló érdeklődik az ilyen jellegű felhasználáshoz gyártott deszkák és felszerelések után. Fontos megjegyezni, hogy ezek az ágak, noha egy tőről fakadnak, mégis eltérnek egymástól. A különbségeket viszont csupán apróságok jelentik, hiszen a három stílus alapjául ugyanaz az elengedhetetlen elem szolgál: a friss porhó. A freeride azonban sokkal összetettebb dolog annál, mint ahogy azt az iménti félmondatban felvázoltuk. Kétségtelenül a snowboardozás egyik legszebb ága, de rendkívüli felkészülést és körültekintést igényel. Cikkünk elkészítéséhez a témában magas szinten jártas kollégánk, Gilicze Zsolt tapasztalatait és tanácsait vettük alapul.
Nyelvünknek van egy olyan nagyszerű sajátossága, hogy szókészletéből adódóan tökéletesen képes magyarítani bizonyos szakkifejezéseket. Rengeteg ellenpélda bizonyítja, hogy ez nem mindig jön össze, de amikor igen, akkor az általában beszédes és találó. Így van ez a freeride esetében is, amit a szemnek és a nyelvtanunknak nem kívánatos szóösszetételek elkerülése végett – és persze azért mert a stílust mi sem írja tökéletesebben körül – célszerűbb a legtöbb esetben szűzhavazásnak hívni.
A snowboardozásról él a köztudatban egy kép, amit nevezzünk most átlagfelhasználói szemléletnek. Ezen szemlélet alapján, ha egy beszélgetés során szóba kerül a sportág, akkor általában a sírégiók kezelt pályáin történő ereszkedés ugrik be a legtöbb ember számára, hacsak nem pro, vagy különösen elhívatott a téma iránt az illető. Ez a fajta felhasználás képezi tulajdonképpen a sportág összes szakágának az alapját. Itt ismerik meg legtöbben a snowboardozás lényegi részét, ezeken a keményebb havas pályákon tesszük meg az első métereket, és ugyanúgy itt kötjük össze első élváltós line-jainkat a deszkakezelés elsajátítása után. Legtöbben aztán be is érik ennyivel, de azok számára, akik kicsit nyitottabbak a snowboardozás mélységei iránt, több lehetőségük is van kamatoztatni az alap körülmények között megszerzett tudásukat. Annak fényében, hogy a sebességet, vagy a gördeszkaszerű trükköket szeretjük, ki-ki megtalálhatja a maga csúszásformáját – legyen az slopestyle, félcső, boardercross, alpin, vagy jelen esetben a szűzhavazás.
"A szűzhavazás csáberejét a természetközelség, a szabadság és az ebből fakadó felfedezés adja."
A stílussal való ismerkedés is a mesterséges terepek melletti szakaszokon történik – már ha éppen nem tiltott az adott régióban, de erről majd később – és általában egészen hamar jön a felismerés, hogy nincs is jobb érzés annál, mint elsőként becsúszni egy púderes részt. Ezt lényegében már freeride-nak nevezik, aminek a nehezebb és magasabb tudásszintet igénylő változatai a már szintén említett big mountain, illetve backcountry irányzatok. Ezek valójában szinonimái egymásnak, de mégis lehet egy vékony határt húzni közöttük az alapján, hogy milyen távol kerülünk a felvonótól, vagy a pályától. Előbbit a világ legbarátságtalanabb hegyein űzik, olyan helyeken, ahol sokszor nem hogy snowboarddal, de még anélkül sem járt még senki. Ezeket a pontokat általában helikopterrel, motorosszánnal, vagy ratrakkal megközelített, mások által még sosem csúszott, meredek falakkal tarkított hegyoldalak foglalják magukba. Utóbbihoz nem szükséges magashegységet, sokkal inkább érdemes egy kihívásokkal teli túraszakaszt célba venni, hogy aztán a meghódított csúcsról átadva magunkat a snowboardozás élményének, visszajussunk a bázisunkig.
A freeride nem olyan, mint a slopestyle vagy a félcsövezés. Sokkal komolyabb előképzettséget igényel, amit oktatásokon és táborokban szerezhetünk meg. Az első és legfontosabb lépés, amit a legegyszerűbb és egyben legfontosabb elsajátítani az a snowboardKRESZ, vagy másnéven pályaetikett. Ugyanúgy nem mindegy mikor és hova megyünk szűzhavazni, mint ahogy az sem, hogy mikor csúszunk rá egy kickerre. A viselkedés és tájékozódás fontos, mert egy rosszul megválasztott pálya melletti szakaszról is zúdíthatunk lavinát a gyanútlan sporttársak nyakába. A másik elengedhetetlen készség az a fokozott deszkabiztosság, mert a szűzhavazás nagy sebességgel, rengeteg éles fordulással, és elég gyakran a freestylehoz hasonló akrobatikus mozdulatokkal jár. Ehhez pedig még az is hozzájön, hogy a porhóban ráadásul a deszka is máshogyan viselkedik. Ez kicsit olyan, mint ahogy az ejtőernyősök készülnek az első bázisugrásukra – a freeride is igényli a rutint. És itt most elsősorban nem technikánk és stílusunk szépségéről van szó, sokkal inkább arról, hogy mit teszünk például akkor, ha beborulunk a mellkasig érő friss hóba.
Bizonyára már mindenki számára világossá vált, hogy egy szűzhavas túra során sokkal nagyobb veszélynek vagyunk kitéve, mint kontrollált körülmények között. Egyrészt abból adódóan, mert nem kezelt a hely, másfelől pedig a tengerszint feletti magasság, a hegy dőlésszöge és az időjárási tényezők – süt-e a nap, fúj-e a szél, hány fok van, mikor esett utoljára, hány réteg havon csúszunk – mind meghatározzák a túra rizikószintjét. De ha kellőképpen körültekintők vagyunk, akkor nem érhetnek nagyobb meglepetések, így pedig jelentős mértékben csökkenthető a kockázat és élvezetesebb lesz a snowboardozás.
Ehhez elsősorban az kell, hogy informálódjunk. Kérhetünk segítséget például a helyiektől, de legtöbbször még egy liftkezelő is tud útbaigazítást adni azzal kapcsolatban, hogy merre érdemes a pályán kívül elindulni. Aztán ott van még a lavina, ami nagyon is valós veszély, ezért a freeridehoz szükséges egy olyan alapfelszerelés, aminek segítségével, ha bajba kerülünk, akkor minimalizálhassuk a sérüléseket, vagy szélsőséges esetekben növelni tudjuk túlélési esélyeinket.
Három olyan eszköz van, ami nélkül nem csupán nem ajánlatos, de egyenesen tilos elindulni: lapát, szonda, jeladó. Olyan ez a pakk, mint a búvároknál az ABC-felszerelés, viszont snowboardozás esetében ezek megléte ugyanannyira szolgálja társaink biztonságát, mint sajátunkét.
A lapát egy nagyon egyszerű, mégis rendkívül hasznos eszköz. Nem csak arra jó, hogy kiássuk magunkat, vagy éppen másokat, ha elsodor egy lavina, de rosszra forduló időjárásban is jó szolgálatot tehet. Hóviharban például könnyen felhúzhatunk vele egy szélvédő falat, eltévedés esetén pedig a kihűlés esélyét csökkenthetjük egy ásott üreggel. A lapátok közötti különbséget anyagösszetételük, kialakításuk és űrtartalmuk adja. Többnyire alumínium és műanyag felhasználásával készülnek, de érdemes az előbbit választani, mivel nem ér annyit az a néhány gramm súlykülönbség, hogy stresszhelyzetben, vagy szélsőséges időben tönkre menjen az egyik legfontosabb eszközünk. Kialakításuk szerint lehetnek teleszkóposok, ’S’,’T’ és ’D’ markolatúak, bár ezek a szempontok inkább csak kényelmi funkciókat töltenek be.
Ha a lapátra azt mondtuk, hogy egyszerű eszköz, akkor a szondára fokozottan igaz ez az állítás. Ez egy nyomkeresésre szolgáló, több részből álló, teleszkópos pálca, ami egyetlen madzaggal van összekötve. Súlya könnyű, gyorsan összeszerelhető és arra jó, hogy meghatározzuk vele a lavinabalesetet szenvedő társunk helyzetét a hóban, illetve a pálcán található jelöléseknek köszönhetően annak mélységét is egyben.
A jeladó egy technikai kütyü, azonban kezelése nem igényel különösebb tanulást. Kifejezetten egyszerűre tervezték, így a ki- és bekapcsoló gombon túl ritkán helyeznek el rajta mást. A bekapcsolás után lefuttat egy ellenőrzést (nekünk elég egy pillantást vetni a töltöttségére), majd egy nemzetközi szabvány frekvencián már adja is, illetve veszi a jelet. Ez mind nagyon jól hangzik, de nem jelenti azt, hogy ennek köszönhetően meg is úszunk egy lavinabalesetet, viszont védettebbé és megtalálhatóvá tesz bennünket. Az sem mellékes, hogy jelzi ugyan a távot, de nem SI-mértékegységben, így csak egy hozzávetőleges (de eléggé pontos és jó viszonyítási alapot nyújtó távolságot ad meg. Zárójeles kiegészítésként érdemes tudni arról is, hogy az emberéletek kiemelt fontossága miatt a kutyák számára is létezik jeladó, de az egy külön frekvencián működik.
A jeladó megléte azonban csak félsiker. A szakszerű mentőexpedíció azzal kezdődik, hogy tájékozódunk a bajba jutott hollétéről, a baleset milyenségéről (vitte a hó, vagy temette), illetve meg kell győződnünk arról is, hogy a keresés során minket már nem érhet lavinabaleset. Miután megismertük és megértettük ezen felszerelések használatát, érdemes lehet a túrára készülő társainkkal egyfajta tesztként, játékos módon, valódi körülményeket szimulálva is megismerni működésüket, hogy ne akkor érjen minket meglepetés, amikor élesben is szükségünk lenne rájuk. >> Lavina felszerelések a Store 13-ban
A lavinamentő hátizsák elnevezés a laikusok számára megtévesztő lehet. Ugyanis önmagában egyszerűen nem képes arra, hogy 100%-ban védelmet nyújtson – bármennyire is kommunikálja ezt a neve – viszont növeli a temetéses balesetek elkerülésének esélyét. A hátizsák működési elvét a légzsák térfogatnövelő hatása adja, így kisebb valószínűséggel végezzük a nyakunkba zúduló több tonnás hótömeg alján. A védettség mértékét a fejlesztők számszerűsítették is és arra jutottak, hogy a lavinahátizsák viselése tizenpár százalékos esélynövekedést ad a túlélésre azzal, hogy közelebb tart minket a felszínhez.
Manapság többféle rendszer létezik a légzsákok aktiválását illetően, de a legelterjedtebbnek a lőporos, illetve elektromos szerkezetű modellek számítanak. Előbbi egyszeri védelmet garantál, így minden használat után újra kell tölteni a patront, viszont sokak számára egyszerűbb és megnyugtatóbb a mechanikája, illetve súlyát tekintve is valamivel könnyebb a másik verziónál. Hátránya az egyszeri használaton kívül, hogy utazások során külön engedélyt igényel a repülőn történő szállítása.
Az elektromos megoldás újabb fejlesztésnek számít. A zsák felfújásáért felelős kompresszor tölthető akkumulátorral működik és egyetlen túra alkalmával legalább négy alkalommal használható. Ez persze függ a hőmérséklettől, de van rajta visszajelző és tesztüzemmód is, amikkel bármikor ellenőrizhetjük üzembiztosságát. Ennek hátránya, hogy a kompresszornak és az akksinak eléggé nagy az együttes súlya.
A lavinahátizsákok tehát leginkább opcionális felszerelésként ajánlottak, aki megteheti, hogy beruházzon egy ilyenre az tegye meg, mert voltaképpen növeli a túlélési esélyeket a rizikós terepeken. Azt viszont mindenkinek érdemes észben tartani, hogy a lavina olyan, mint egy betontenger, hiába kerülünk ki az alsó rétegeiből, ha közben hatalmas tömegével szikláknak, vagy éppen fáknak passzíroz – ezektől ugyanis semmi nem véd meg. >> Lavina hátizsákok a Store 13-ban
Ha szűzhavazni indul az ember, akkor nem csupán a védelmet szolgáló felszerelését, de a ruházatát és a deszkáját is muszáj gondosan megválasztania. Ruha szempontjából érdemes rendszerben gondolkodni, ami optimális esetben egy aláöltözőből, technikai pulóverből és egy vékony shell kabátból, illetve nadrágból áll.
A legnagyobb hiba, amit szettünk összeállítása során elkövethetünk, ha utcai ruházattal bontjuk meg az egységet, viszont a technikai rétegeket sem célszerű vastagon töltött kabáttal lezárni. Előbbi a testpára megtartása miatt nem építhető be, míg utóbbi – amellett, hogy a mozgásunkban is korlátozhat – a fokozott hőtermelés hatására átnedvesítheti az aláöltözetet.
A hangsúly tehát a réteges öltözködésen van. Ennek részeként a vékony héjkabát zárja a levegőt, kivezeti az izzadtságot, miközben benntartja a testhőt. Viszont ez csak mozgás közben működik, ezért kell még egy réteggel biztosítani a hőtartást. Ezért fejlesztette ki a Burton a Living Lining technológiát. Az ezzel jelölt termékeken a normál esetben zárt szövetek a felesleges testhő hatására elvékonyodnak, majd a normál hőmérséklet beálltával visszazárnak. Ez alá jön még egy olyan minőségi, technikai aláöltöző, ami nem szívja magába a párát.
Deszkaválasztásnál tulajdonképpen a csúszófelület nagyságát kell figyelembe vennünk. Szűzhavas terepeken ugyanis megváltozik a hó állaga a pályaviszonyokhoz képest. Ez azt jelenti, hogy kisebb lesz a hófelület sűrűsége, ezért porhóban sokkal könnyebben elmerül a deszkánk. A modern freeride lapok kialakítása általában egy nagy, puha, lapátszerű orr-résszel kezdődik és vékonyított, dinamikus farokrészben végződik. Ez azért jó, mert az eleje könnyedén felúszik a hóra, míg a kisebb felületű hátsó részre kerül a kötés, és ezzel együtt a súlypont is, így kényelmesen, a pályaviszonyokhoz hasonló könnyedséggel irányíthatjuk deszkánkat. A hosszát tekintve a freeride lapok manapság majdhogynem rövidebbek a freestyle változatoknál, hiszen a széles, de rövid kialakítású deszkákkal sokkal ügyesebben manőverezhetünk az erdős terepeken. Szűzhavas deszkának tökéletes választás a Burton Family Tree lapcsaládja, melyhez speciális, nagyobb háttámlával gyártott kötések is készülnek. Ezek előnye, hogy a lábainkat érő megnövelt erőhatásokat nem bokából kell kimozogni, így kevésbé fáradunk el.
Nem csak kötéseket, de külön freeride központú bakancsokat is készít a Burton, melyek talpösszetételükkel és kialakításukkal térnek el a pálya, illetve park bakiktól: túrabakancsszerűek és külsős fejlesztéseket is felvonultatnak. Ilyen például a Vibram, mely olyan talpanyaggal látja el a bakancsokat, ami minden hőmérsékleten ugyanúgy viselkedik.
Aki szeretné maximálisan átadni magát a szűzhavazás nyújtotta élményeknek, az próbálkozhat a túrasívé alakítható splitboarddal is. Ez legfőképpen akkor jó választás, ha az utunk során nagyobb hangsúlyt fektetünk a túrázásra, mint a csúszásra. Ennek a hibrid deszkának a lényege, hogy középen kettéválasztható, így felfelé túrasíként, lefelé pedig snowboardként funkcionál. A túrasí előnye, hogy kiegészíthető hágóvassal, valamint csúszásgátló fókabőrrel is bevonható (manapság szintetikus anyaggal), így sokkal kényelmesebb túraélményt nyújt, mint például egy hótalp. Azt azonban fontos észben tartani, hogy a splitboard szerkezete bontott, így a porhavas területeket elhagyva nem nyújt olyan teljesítményt, mint egy kifejezetten erre a célra gyártott darab. >> Snowboard deszkák a Store 13-ban >> Technikai ruházat a Store 13-ban
Magyar snowboardosként – nyilvánvaló okok miatt – egy vérbeli szűzhavas túrához külföldi síterepekre kell utaznunk. Kiváló célpontok lehetnek kezdéshez az alig 500km-re található osztrák gleccserek, mint például Dachstein. Ausztriában ugyan kicsit kötöttebb gondolkodás jellemzi a hatóságokat, így jobban behatárolják a csúszható területeket, de az ottani hegyvonulatok és széljárás miatt észak-déli és kelet-nyugati pályákat is találhatunk. Másik közeli lehetőség, ami egyre több magyar célpontja, az a szlovákiai Chopok.
Az elszántabbak, akik sem pénzt sem pedig időt nem sajnálnak egy ilyen utazásra, azok vegyék célba az Alpok távolabbi pontjait. Ott van például Franciaország, ami egy alapvetően freeride beállítottságú ország, fejlett freeride kultúrával. Itt lazább a törvényi szabályozás és a távolság ellenére egészen jó árakon szállhatunk meg egyes régiókban.
Egyre több túra vesz célba extrémebb helyeket. Az elmúlt években például nagyon népszerűvé vált Grúzia, Kaukázus, vagy éppen Japán, de az infrastruktúra hiánya és a pályák nehézsége miatt előbbiek még haladók számára sem ajánlottak, míg utóbbi hátránya, hogy kizárólag helyi hegyivezetővel csúszhatjuk az érintetlen tájakat.
Amit azonban kezdők számára ajánlani tudunk, azok a szakképzett vezetők által szervezett táborok, ahol ellenőrzött körülmények között sajátíthatják el a stílus alapjait. A kellő tapasztalattal rendelkezők számára pedig azt javasoljuk, hogy első lépésként fedezzék fel kedvenc síterepeik felvonón túli részeit.